Videopraktika Online

A videokamerák

A videotechnikát is utolérte a digitalizálás. A kezdet kezdetén a rögzítő berendezés, amit még akkor videomagnónak hívtak, leginkább azokra a szalagos magnókra hasonlított, amelyekre hátsó szobák rejtekében, titkon felvételeket készítettünk a Tinédzser-parti adásairól, vagy a kölcsönbe nehezen megszerzett Beatles kislemezeket másoltuk, hogy házibulik alkalmával zenét szolgálhassunk fel a vörösbor és a zsíros kenyér mellé.

Mivel azonban a videónál a rögzítendő jel sávszélessége nagyságrendekkel nagyobb, mint a hangmagnóból kicsiholható legmagasabb hang frekvenciája, ezért a szalagot nagyon nagy sebességgel kell(ene) továbbítani, ami a mérhetetlenül nagy szalagfogyasztáson túl, mechanikai problémát is jelent. Ezért a tervezők kicsit trükkös megoldáshoz folyamodtak. Kitalálták, hogy a szalag szépen lassan vánszorog, viszont a fejet pörgetik úgy, hogy ferde pályát írjon le a szalagon (helikális rögzítés). Ezzel lehetőség nyílt a nagysebességű adatrögzítésre. Azért használom a nagysebességű kifejezést, mert ez azután bevonult a digitális rögzítésbe is.

Amikor valaki kamerát vásárol, és már döntött a formátum mellett, a következő kérdés a képfelvevő eszköz, és ebből következően a kép minősége. A kép érzékelése, és a fény átalakítása elektromos jellé hasonlóan történik, mint a digitális fényképezőgépek esetében. Van egy objektívünk és van egy félvezető lapka, amely a leképezett képet sorokra és oszlopokra bonja. Két kényes pontja van tehát a kép minőségének (ha a rögzítő résztől most eltekintünk). Videokamerák esetén nem fordítanak túl nagy figyelmet az optikai elemek tervezésére. A videoszabványok szerinti eleve gyenge képfelbontás (a PAL szabvány szerinti 576x768 képpont) nem igényel precíz objektívet. Sok pénzt lehet megtakarítani az egyszerű objektíven. Előszeretettel használnak műanyag lencsetagokat. Bár egyre többször olvashatóak az igényesebb amatőröknek szánt kamerákon is az ismert nagy optikai cégek márkanevei: Leica, Zeiss, Canon. Az amatőröknek szánt kamerákon, egyetlen egy típustól eltekintve, nem cserélhető az objektív. Ennek oka többek között az, hogy a nagyátfogású változtatható gyújtótávolságú (közismert nevén zoom- vagy varió-) objektív behelyezése után körülményes beszabályozást igényel. A másik, hogy a kicsi képfelvevő eszköz miatt nagyon rövid a normál látószöghöz tartozó gyújtótávolság. Normál gyújtótávolságú objektívről beszélünk, ha a kirajzolt kör átmérője (a képünk átlója) és a gyújtótávolság közel azonos. A következő táblázatban láthatjuk a használatban lévő érzékelők méretét. Az érzékelő felület tényleges, és nem a névleges méretei szerepelnek. Az utolsó oszlopban az a szorzószám található, amely a fényképezőgépekben használt Leica méretű film képkocka méretéhez viszonyítja az érzékelő méretét.

Formátum	Szélesség	Magasság	Átló	Szorzó
Leica	36,00 mm	24,00 mm	43,27 mm	1,00
2/3"	8,80 mm	6,60 mm	11,00 mm	3,93
1/2"	6,40 mm	4,80 mm	8,00 mm	5,41
1/4"	3,68 mm	2,76 mm	4,60 mm	9,41

Egy nagylátószögű objektív (l. később) esetén a nagyon rövid gyújtótávolság beszerelési problémát is jelent. Ugyan ezt át lehet hidalni tervezési trükkökkel, de egy ilyen, torzításmentes objektív nagyon drága.

Fontos kérdés, hogyan lehet a képet élesre állítani. A fényképezőgépeknél megszoktuk, hogy egy méterskálával ellátott élességállító gyűrű tekergetésével kereshetjük meg a keresőben a legélesebb képet. Amennyiben a skálát pontosan jelölték be, akár centivel is állíthatunk élességet. Az amatőr videokamerák gyártói elhagyták ezt a jelölését. Egy végtelenített, körbeforgó gyűrű elforgatásával kereshetünk élességet. Nagyon körülményes és ritkán sikerül pontosan. Ezért (?) a kamerákat felszerelték az ún. autofókusz rendszerrel. Ez az érzékelőn keletkezett kép elemzése alapján próbálja megtalálni a legoptimálisabb beállítást. Használhatóbb kamerákban ez a funkció kikapcsolható és egy gomb megnyomásának idejéig aktiválható. Ezen kívül lehetőség van még a végtelen tárgytávolság egy gombnyomással történő beállítására is.

Eddig kerültem a képfelvevő eszköz megnevezését. A kezdetekben használt sokfajta elektroncsövet mára teljesen kiszorította a félvezető. A legtöbb kamerában a hadiiparból "importált" CCD-t (Charge Coupled Device) használják. Mint kameraérzékelő nemrégen jelent meg a CMOS, és a legújabb szenzáció az X3. A színes képhez a három alapszínre kell bontanunk a kamerába belépő, az objektív által leképzett fénysugarakat (vörös-zöld-kék). Az egyszerűbb és olcsóbb kamerákban a CCD elé közvetlenül elhelyezett színszűrő rács végzi ezt el. Ennek minősége nem kifogástalan. A bonyolultabb, de korrekt megoldást egy meglehetősen összetett prizma-féligáteresztő tükör-színszűrő rendszer adja. Ennek beszabályozása rendkívüli precizitást igényel. A CCD-kből pedig 3 db kell. Ezért a 3 CCD-s kamerák jóval drágábbak, viszont a képminőségük kiváló.

Fontos, bár kicsit megtévesztő paraméter, amit a gyártók előszeretettel emlegetnek, a kamera érzékenysége. Fantasztikus számok jelennek meg a prospektusokban, gépkönyvekben. 2 lux, 0,5 lux, 0 lux. De mit is jelent ez? Először is nézzük, mit jelent a számok mögötti mértékegység? A lux a megvilágítás erősségének egysége. Úgy képzeljük el, hogy a 2 lux egy gyertya fényénél is kevesebb. Ilyen fényben a mai kamerák még "látnak", de milyen képet adnak? A normális expozícióhoz kevés ez a fény, ezért az érzékelőt követő elektronika elkezdi erősíteni a jelet (3, 6, 9, 12, 18 dB-lel). Az erősítés látható elektromos zajt okoz a képen. Mintha hangyák mászkálnának a monitoron. Ez analóg felvételek másolásakor, vágásakor csak tovább romlik. Ilyen felvételeket csak akkor készítsünk, ha nagyon muszáj! A jó képhez legalább 200 luxnyi fényre van szükségünk.

A nagy érzékenység gondot okoz, amikor ragyogó napsütésben forgatunk. A kamera fényátfogása, az a tartomány, amely a képen látható feketétől a fehérig terjed, jóval kisebb, mint az emberi szemé.

A tartozékok

Tartozéknak nevezünk mindent, ami nincs közvetlenül beépítve a kamera testébe. Ezek egy része megtalálható a kamera mellé csomagolva a gyári dobozban, nagyobb és használhatóbb részét azonban nekünk kell külön megvásárolni.

Objektívek

Talán furcsa az alcím, amikor fentebb azt írtam, hogy az amatőr-félprofi kamerák közül egy kivételével nem cserélhető az objektív. Az objektív nem cserélhető és ez erősen behatárolja lehetőségeinket, a kép kivágását, komponálását illetően. Egy normál gyújtótávolságú objektívvel egy szűk szobában szinte lehetetlen egészalakos, vagy olyan képet készíteni, amelyen minden látszik. Egy fényképezőgépnél csak elfordítjuk a kamerát álló helyzetbe, vagy felteszünk egy nagylátószögű objektívet, és máris fényképezhetünk. A videó esetén egyik módszer sem használható. A kép fekvő formátumú, akár tetszik, akár nem, az objektív pedig nem cserélhető. Azért van megoldás. Felhelyezhető az objektívre egy előtét, amely szintén optikai lencsékből áll. Ez módosítja az objektív gyújtótávolságát. Kétféle ilyen előtét létezik. Az egyik egy bizonyos szorzószámmal csökkenti, a másik növeli az alapértékeket. Már jól használható egy 0,7×-es előtét. Ez, ismét csak fotóban számolva, 28-35 mm körüli értékre konvertálja a gyújtótávolságot. A legtöbb kameragyártó tervez és gyárt előtéteket a kameráihoz. De jó néhány nagy objektívgyár általánosan használható előtéteket is gyárt. A tapasztalat azt mutatja, hogy a saját előtétek megbízhatóbbak. Kisebb a torzítás, kevésbé életlen a kép, és nem fordul elő a képsarkok kitakarása, vignettálása sem. Néha szükségünk lehet a gyújtótávolság növelésére. Ezzel azonban nagyon óvatosan bánjunk! A nagyon szűk látószög, vagyis a hosszú gyújtótávolság stabil, mozdulatlan kamerát követel. A kézben kitartott teleobjektíves felvételek nézhetetlenül mozognak!

Szűrők, előtétek

Összefoglaló néven szűrőnek nevezünk minden olyan optikai elemet, amely a fénysugár útjába helyezve, megváltoztatja annak irányát, polarizációs tulajdonságát, vagy spektrális összetételét, vagyis a színét. A színszűrőket már a fekete-fehér fotográfiában is használták. Ott a szerepe a kép tónusainak módosítása volt. A színes fotózásban és a videotechnikában szintén vannak színszűrők, de itt más a feladatuk. A legegyszerűbb színszűrő a sima ablaküvegre emlékeztető UV, azaz ultraibolya szűrő. Feladata, a főleg hegyekben magas szintű UV sugárzás távoltartása a film nyersanyagtól, illetve a videokamera képérzékelőjétől. Ha nem védekezünk ellene, a szem számára láthatatlan sugárzás túlexponálja a felvételt. Érdemes nem csak a Himalája tetején használni, hanem pl. a Kiskunságban is, mert nem csak az UV sugarakat tartja távol az objektívtől, hanem a levegőben szálló koszt is. Nem szerencsés dolog az objektív első lencsetagját csiszatolni. Egyszerűbb az UV szűrő tisztítása, és ha már nagyon sérült, olcsóbb kicserélni a szűrőt, mint az objektív frontlencséjét. Nem is beszélve arról, hogy az erőszakosabb mechanikai sérülésektől is védi az objektívet. Azonban számolni kell azzal, hogy minden optikai elem, ami a fény útjába kerül, rontja a kép minőségét, még ha az egy egyszerű ablaküveg (plán parallel lemez) is. Az UV szűrőhöz hasonló a szürkeszűrő, vagy ND szűrő. Ez ugyanúgy, mint az UV szűrő arányaiban egyformán ereszti át a színeket, viszont mindegyiket azonos mértékben csökkenti. Például akkor van rá szükség, ha túl érzékeny a film, vagy a képérzékelő, és a rekesz (írisz, blende) zárásával már nem akadályozható meg a túlexponálás. De használjuk akkor is, ha azért szeretnénk a rekeszen nyitni, hogy ezzel csökkentsük a kép mélységélességét, azaz eléletlenítsünk mindent, ami nem a beállított távolságon van.

A színszűrők másik nagy csoportja a színmódosító szűrők. Két eset lehetséges. Az első esetben valamilyen dramaturgiai oknál fogva szeretnénk képünk eredeti színvilágába belenyúlni. Különböző fokozatú és színű szűrők állnak rendelkezésünkre. Vigyázzunk, hogy a színmódosítás ne legyen öncélú, és ne alkalmazzuk folyton, divatból. A másik eset, amikor szükség lehet a szín módosítására, a színhőmérséklet változtatására.

Mi az a színhőmérséklet? A fehér fényt, mint az a fizikából ismert a szivárvány színeire lehet bontani. Minden "fehér" fényforrás, amit megvilágításra használunk, más és más arányban tartalmazza a különböző színeket. A filmek, képérzékelő eszközök csak egy adott összetételű fehér fénnyel történő megvilágítás esetén adnak színhelyes képet. Ezen spektrális eloszlásnak a mérőszáma a színhőmérséklet értéke. A filmeket, képérzékelőket kétféle fényforrásra érzékenyítik. Az egyik a napfény, ennek színhőmérséklete 5600 K, a másik a műfénynek nevezett izzó, ez 3200 K színhőmérsékletű. Ha valamilyen oknál fogva a fényforrás eltér ettől, úgy korrekciós szűrőt kell alkalmazni. A videokameráknál ez a korrekció megoldható úgy is, hogy a három alapszínre bontott és átalakított elektromos jel erősítését változtatjuk. Ez úgy történik, hogy egy "fehér" felületet mutatunk a kamerának, ami alapján kiszámolja a szükséges korrekciót, és ezután ezt alkalmazza. Azonban, ha kicsit szeretnénk melegebbé, vagy hidegebbé tenni a képet, a fent említett korrekciós szűrőket kell elővenni.

Érdekes eszköz a polárszűrő. Ha átnézünk rajta, egyszerű szürkeszűrőnek látszik. Ha viszont tükröződő felületeket nézünk rajta keresztül és forgatjuk, a csillogás, tükröződés többé-kevésbé eltűnik. Ennek oka, hogy a napból (fényforrásból) kilépő fénysugarak a tér minden irányába rezegnek. Azonban amikor egy felületről visszaverődik, már csak egy bizonyos síkban rezeg. A polá szűrő a forgatás függvényében csak egy meghatározott síkban rezgő fénysugarat enged át. Ezzel jól kiszűrhető például az ablaküveg tükröződése, láthatóvá téve az üveg mögötti tárgyakat. Vigyázni kell azonban, mert az elektromosan vezető anyagok felszínéről (pl. fém) visszaverődő sugárzás nem polarizálódik, tehát a csillogás megmarad. Másik érdekes alkalmazása a polárszűrőnek, hogy a tiszta, derült égboltot az olasz képeslapokon látható mély kékké tudja varázsolni.

Az utolsó kategória, a fény útját módosító előtétek. Legismertebb a képet megsokszorozó különlegesen csiszolt prizma. A csiszolás alakjától függ a sokszorozás száma és alakzata. De ide tartozik a lágyító előtét is. Ha egy plánparallel üveget (pl. a fentebb megismert UV szűrőt) a felületén homokfújással, szilánkos sérüléssel, vagy karcolással megsértünk, a sérülések apró prizmaként viselkedve megváltoztatják a fénysugár útját. Ettől a kép veszít élességéből. Így állíthatunk elő ködhöz hasonló hatást, vagy tüntethetünk el apró bőrhibákat.

A számítógépes utómunkában a legtöbb szűrő imitálható. Ez elsősorban a színmódosításra és a lágyításra igaz. Nem lehet utólag létrehozni polár-, vagy UV szűrő effektust. Nagyon meg kell gondolni a szűrők használatát. Ami egyszer a szalagon van, az ott is marad. Pl. lágyított képből nem lehet az eredetit visszaállítani.

A statív

Az ember a talpától a nyakáig nagyon sok csuklón, tengelyen forgó "szerkezet". Ezeket a csuklókat az izmok tartják és mozgatják. Ezek vezérlését figyelmünktől függetlenül az agyunk által irányított idegek végzik. A "szerkezet" csúcsán, vagy ahhoz közel már elképzelhetetlen a tökéletesen stabil állapot. Ezért a kézben tartott kamera egészen biztosan mozog, mocorog. Nincs annál nagyobb büntetés, amikor hosszú, kézből készített, állandóan remegő családi videofelvételeket kell végignézni olyanoknak, akik nincsenek közvetlenül érintve a felvételben. Azért lehet kézből is felvételt készíteni. Jó kondícióval, kipihenten, stabil idegállapotban, nyugodtan készíthetünk kézből felvételeket. Fontos, hogy ilyenkor a lehető legrövidebb gyújtótávolságot használjuk! Teleobjektíves felvételekkel ne kísérletezzünk, ez ugyan is alkalmas a nézők nyugalmának megzavarására.

A remegésmentes kép elkészítéséhez segítségünkre lehet az állvány, vagy ahogy a filmes szakmában nevezik, a statív. A kamra legstabilabb rögzítését a három lábon álló szerkezet biztosítja. Minél nagyobb és (sajnos) minél nehezebb, annál jobban rögzíti a kamerát. A baj csak az, hogy a kamerát be kell állítani a megfelelő irányba, vagy fordulnia kell, hogy kövesse témáját. A fixen leállított statív erre csak akkor képes, ha megfelelő, vízszintes és függőleges irányban mozgó, úgynevezett panorámafejjel van felszerelve. Ügyelni kell a fej pontos vízszintbe állítására, ellenkező esetben ferde felvételek készülnek. A háromlábú állvánnyal a munka nehézkes. Minden felállítás hosszabb-rövidebb időt vesz igénybe. Ezen kívül nem szabad megfeledkezni a cipeléséről sem.

Segítheti a stabil kép készítését az egylábú állvány. Ez sokkal egyszerűbben leállítható. Csak letesszük és már használható is. Hátránya, hogy egy kicsit labilis, bár az egypontos rögzítés sokat segít a stabilitásban, és körülményes vele a függőleges mozgás.

A kézben tartott kamera mocorgását leginkább a kéz remegése okozza. Sokat segíthet ezért az olyan tartószerkezet, amely nem a talajon kerül rögzítésre, hanem az ember törzsén. Ilyen lehet a mellállvány, amely a mellkasnak támaszkodik.

A haditechnikából került át a filmiparba az eredetileg helikopteres gépfegyver stabilitását szolgáló giroszkópos stabilizátor. Egy szabadon mozgó csuklóra szerelt kameratartó szerkezet, amit az Amerikában használt neve után itthon is stadycamként ismerünk. Ennek már létezik megfizethető, kis kamerákhoz használható változata is.

A mozgáskiegyenlítő szerkezet belekerülhet a kamerába is. Az objektívben elhelyezett speciális prizmák egyengetik a fénysugár útját. A prizmák vezérlése lehet mechanikus, vagy elektronikus. Létezik egy olyan változata is, amikor a képérzékelő lapkán a remegésnek megfelelően mindig másik geometriai pontból kezdődik a kép kiolvasása. Ez a megoldás egyértelműen képminőség-romlással (képpont-veszteséggel) jár.

Akkumulátor

Milyen egyszerű volt az élet, amikor a filmfelvevő kamerákat rugómotorral szerelték fel. Csak fel kellett húzni a rugót, mint a zsebórát és már indulhatott is a felvétel. A videokamerában nem csak a szalagot kell továbbítani, hanem működtetni kell az elektronikát is. Ehhez viszont már áramforrásra is szükség van. Legegyszerűbb csatlakozni a 230 V-os hálózathoz (már ha van). Így egy kicsit helyhez vagyunk kötve. Mozgásterünket a pórázhoz hasonlóan behatárolja a kábel hossza. Sokkal egyszerűbb, ha akkumulátorról üzemeltetjük kameránkat. Ezzel csak az a baj, hogy éppen akkor szokott lemerülni, amikor a legfontosabb, vagy éppen megismételhetetlen felvételünkhöz készülődünk hozzá. Nagyon fontos, hogy minél nagyobb kapacitású és minél több akkumulátorral induljunk el forgatni. (Ja, és az sem árt, ha fel vannak töltve.) Ha már a töltésnél tartunk, külföldi utazásunk előtt nem árt megtudni, hogy az adott országban hány voltos hálózatot van, és milyen csatlakozót használnak. Ne többezer kilométerre Magyarországtól, a helyszínen derüljön ki, hogy ugyan cipeltük a töltőt, de nem tudjuk csatlakoztatni a hálózatra. Nem is kell messzire mennünk, Olaszországban és Nagy-Britanniában is olyan csatlakozót használnak, amelybe nem megy bele a Magyarországon használható dugó. A megfelelő adaptert lehetőség szerint vigyük magunkkal!

Lámpa

Írásom elején beszéltem arról, hogy a mai csodakamerák már szinte éjszakai sötétben is képesek dolgozni. Miért van akkor mégis szükség a lámpára? A legkézenfekvőbb ok, hogy ne keljen erősíteni, és mégis legyen expozíció. Mint az írtam, legalább 200 lux fénymennyiség kell a kielégítő expozícióhoz. Belső térben, például egy lakásban, nem mindig áll rendelkezésre ennyi fény. Ilyenkor a felvétel készítőjének kell megteremteni a szükséges fénymennyiséget. De nem csak ezért világítunk, hanem azért is, hogy megfelelő hangulatot, vagy esztétikai hatást hozzunk létre, de erről a következő részben olvashatnak majd.

Már egy csillárba, vagy asztali lámpába becsavart 200-300 W-os izzóval is lehet világítani. Azonban jobb eredményt érhetünk el, ha a csupasz izzót behelyezzük egy paraboloid tükörrel ellátott reflektorba. Ez hasznosítja a hátul "elszökő" fényt, jobban kihasználva az izzó teljesítményét. Ezzel a szerkezettel kemény párhuzamos fénysugarakat állítunk elő. A videó azonban jobban "szereti", ha lágyabb, szórtabb a megvilágító fény. Ezt előállíthatjuk úgy, hogy a reflektor elé olyan anyagot helyezünk el, amely szétszórja a fénysugarakat. A legegyszerűbben beszerezhető a pauszpapír. De gyártanak kifejezetten filmes, videós célra különböző vastagságú és szövetű üveggyapotot, amely lágyítja a fényt. Szép, lágy fényt kapuk, ha a reflektort nem közvetlenül fordítjuk a felvételünk tárgyára, hanem egy fehér felületről (pl. rajzlap) visszavert fényt használunk.

Szükség esetén használható a kamerára szerelhető akkumulátoros, vagy beépített világítótest is. Ezek a 10-20 W-os lámpák legfeljebb 1-2 m távolságig használhatók. Mivel a fényerő a távolság négyzetével csökken, ezért rohamosan fogy el a fényünk a kamerától (így a lámpától) távolodva.

Mikrofon

Minden kamerába építenek be mikrofont. Miért sorolom akkor mégis a tartozékok közé? A beépített mikrofon szerény tudású és korlátozott képességű. Adott a távolsága. Csak a kamerával együtt tudom közelebb vinni. Irányérzékenysége az átlagos feladatokhoz van kialakítva. Ellentétben az objektívvel, mindent felvesz, ami körülötte történik, csak kevésbé vagy jobban, attól függően, hogy milyen irányból jön a hang. A kamera zajait is rögzíti. Amennyiben a felfüggesztése nincs kellően csillapítva, hallani a kamerában szép számmal megtalálható motorok hangját. A beépített mikrofonok hangminősége is általában némi kívánnivalót hagy maga után. Ezért, ha igényesebb hangfelvételt szeretnénk a kép mellé rögzíteni, külső mikrofont kell használni

Két csoportra oszthatók a videós munkákhoz használatos mikrofonok. Az egyik a dinamikus, a másik a kondenzátor-mikrofonok családja, vagy ez utóbbi egy "alfaja" az elektret kondenzátor-mikrofon. Ebben egy kondenzátor egyik fegyverzete mozog és a hangnyomás változással arányos kapacitásváltozást idéz elő. Ezt a kapacitásváltozást alakítják át azután feszültségváltozássá. A kondenzátor-mikrofonokhoz ezért tápfeszültségre van szükség, míg a dinamikus mikrofonok enélkül is működnek.

A mikrofonok másik csoportosítása irányérzékenységük alapján történik. A gömbmikrofon (vagy körkarakterisztikájú mikrofon) egyenlő mértékben vesz fel mindent, ami az őt körülvevő térben szól. Ez csak akkor lehet hasznos, ha nem áll módunkban igazgatni a változó hangforrás irányába. Viszont számolni kell azzal, hogy mindent felvesz, még a nem kívánatos hangokat is. Ha az irányított mikrofonok érzékenységét grafikusan ábrázoljuk, egy veséhez hasonló rajzot kapunk. Erről kapták nevüket a vese karakterisztikájú mikrofonok. Ezek már jól szelektálnak, az elölről, illetve hátulról érkező hangok között. Tovább szűkítve a mikrofon "látószögét" kapjuk a kispuska-, illetve a puskamikrofont. Ezekhez azonban már külön ember kell (hangmérnök) aki a megfelelő irányban tartja. (Persze nem csak ez a hangmérnök feladata.) A mikrofont megfelelő tartóval felszerelhetjük a kamerára. Ebben az esetben a hang mindig megy a kép után. (És ez nem mindig jó!) Rá ehetjük fixen telepített állványra is. Ez csak statikus, kis mozgású felvételek esetén használható. Ha van segítségünk, egy "pecabotra" szerelve kézben is tartható.

Táskák

Utoljára hagytam azt a tartozékot, amit a legtöbb videós szintén utoljára hagy, amikor megvásárolja felszerelését. Pedig nagyon fontos kellék. Ez a hordtáska. Nem is gondolná az ember, mennyi nyúzásnak, rázkódásnak, sérülésnek van kitéve a kamera, mialatt utazik egyik helyről a másikra. Legjobban úgy védhetjük meg drága kameránkat, ha egy erre a célra kialakított táskában tartjuk. Egy jó táskától egymásnak látszólag ellentmondó tulajdonságokat várunk el. Legyen biztonságos! Legyen megfelelő méretű! Férjen el benne minden, amire szükségünk lehet a felvételek során (és még egy csomó személyes holmi is)! És legyen könnyű! Emlékezetessé teheti utazásunkat keresztül Európán, a rekkenő nyárban egy katonai málhazsák súlyú videós menetfelszerelés. Ezek a szempontok jól kibékíthetőek egymással, ha bevezetünk még egy nem korlátozott paramétert, ez pedig az ár. Úgy gondolom, amikor beruházunk drága kamerára, feltétlenül tervezzük ezt a költséget is!

Egy kamera vásárlásakor a táska és az UV szűrő, amit tartozékként mindenképpen ajánlott beszerezni.