Hogyan (ne) vásároljunk televíziót?
Eligazodás a TV-készülékek rengetegében
Spektrum, 2008. 11. 8.
Figyelem, aki most azt gondolja, hogy e cikket elolvasva megismeri az ultima ratio-t, a végső érvet, miszerint melyik tévé a legjobb vétel, az csalódik, nagyon nagyot csalódik!
A kezdetek
Régen sokkal egyszerűbb volt az élet, különösen akkor, ha tévét készültünk vásárolni. A hatvanas években választhattunk a Kékes és hasonló társai közül. A következő évtizedben már felbukkant egy-két, a Szovjetunióból gyanús módon bekerült Kamaz méretű és súlyú színes készülék, amelyen csak ritkán láthattunk színes adást. Aztán a képet „színesítette” a nem sokkal könnyebb Colorstar, mintegy válaszként a „rabló-kapitalista-imperalista” reakcióra, hogy lám-lám, mi is tudunk valamit, ha mást nem, felrobbanni. Ha a címben szereplő kérdés felmerült, akkor maximum talán azon gondolkodhattunk, hogy színes, vagy fekete-fehér tévét vegyünk. Már ha egyáltalán a színeshez hozzáfértünk. A delta-képcsöves korszakot követte a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején az in-line technika. Még ekkor is viszonylag egyszerű lett volna a válasz: Hitachi képernyős Orion vagy Videoton tévét kell venni, mert ugye a lengyel képcsövesnek nem igazán jók a színei. Megjegyzendő, hogy a különbség valójában akkor volt igazán markáns, ha SECAM szabványú volt a forrás. PAL esetében már egészen elviselhetőek voltak a lengyel képcsöves tévék is. De a sugárzás még jó darabig SECAM-ban folyt, és csak a haverok által becsempészett kétszázadik másolatú VHS szalagok (eleinte Betamax, én is azzal kezdtem) jelentettek némi változatosságot. Ha eldöntöttük, hogy melyik márkát részesítjük előnyben, akkor már csak azt a boltot, és azt a személyt kellett megtalálni, amely/aki megvalósítathatóvá teszi a tervünket. Ez általában nem volt könnyű dolog, de némi kitartással és megfelelő kapcsolatokkal siker koronázhatta erőfeszítésünket, és eldicsekedhettünk a kollégáknak, hogy nekünk bizony Hitachi képcsöves tévénk van. Aztán jött az ITT (később ITT-Nokia) korszak. Eleinte itt is kapcsolatokra volt szükség, és – sok esetben – az sem számított, hogy vágyunk tárgya egyáltalán hány centis képátlójú, mindegy, csak ITT legyen.
A rendszerváltás után sok minden megváltozott, az áruválaszték is sokkal bőségesebb lett, a színes tévé-hiányt kínálat váltotta fel. A SECAM rendszert a PAL. Igaz, jó ideig a vásárlónak szinte csak az okozott fejtörést, hogy melyik gyártó hány centis készülékét vegye meg. A „nyugati” gyártmányok megbízhatóságban, minőségben igen közel álltak egymáshoz. Bár ebben az időben is voltak slágertermékek. Eleinte, aki igazi ínyenc volt, és megengedhette magának, az Grundigot vásárolt, aztán megjelentek a Sony trinitron képcsöves gépei, ezek hamar népszerűvé váltak a pénzesebb vásárlók körében.
A képcsöves korszak utolsó pár évében jelentek meg a 16:9-es képformátumú készülékek. Ebben az időben sok gyártó olyan képességű készülékeket dobott piacra, amelyek megtépázták a Sony legendát. A Philips, a JVC, a Panasonic egymás után olyan új típusokat mutatott be, amelyek egyre élvezetesebbé tette a DVD filmek nézését. A képcsövek egyre laposabbak, felületük egyre egyenesebb lett, miközben felbontásuk, fényerejük nőtt. Aztán megjelentek a 100 hertzes, és nem-sugárzó tévék is. Majd jöttek az első plazmák, a 90-es években. Elsősorban a pénzzel bőségesen kibélelt nagypolgároknak, mivel az első modellekért egy lakás árát kellett kicsengetni. Egyre voltak csak jók, DVD-t nézni. A tévéadás, különösen ha az egy kicsit zajos volt, borzalmas élményt jelentett. A plazma hegemóniája a valóban lapos képernyők világában akkor kezdett megtörni, amikor az első 32 hüvelykes TFT-LCD paneles tévéket is piacra dobták, és innentől egy új korszak köszöntött be. Annak ellenére, hogy a korai LCD-k a táskáját sem vihették még a legolcsóbb plazmáknak sem. Kontraszt zéró, fényerő csak módjával, színvisszaadás… hm, mit mondjak? Mégis érezhető volt, hogy most valami elkezdődött. És a HD formátum a helyzetet csak bonyolította.
Csávában
E kis ipartörténeti áttekintés után térjünk a lényegre! Tévét venni kicsit (?) olyan, mint konyhabútort. Ha megvettük, akkor …jük. Pár évig nézni fogjuk mellényúlásunk tárgyát. És minden alkalommal, amikor ránézünk, vagy bekapcsoljuk, és ismételtem szembesülünk csökevényeivel, vagy a kompromisszumokkal, felmegy a vérnyomásunk. És mint tudjuk, ez káros az egészségre, és a békés együttélésre. Meghalt infarktusban, mert felbosszantotta a tévéje. Ez lesz a sírunkra vésve. Tévét vásárolni nem egyszerű dolog, komoly bonyodalmakat okozhatunk, tehát legalább olyan gondossággal szabad választani, mint ha bútort vennénk. A tévénél is fontos a külcsín a belbecs mellett, ez csak nehezíti a választást. Még egy lényeges dolog. Igenis a tévénézés összehozhatja a családot. Persze, ez erősen függ a nézett műsortól is. Magyarul, a család a tévé „köré kuporodik”, mint annak idején őseink a tűz köré.
Most jön az, hogy meg kell vallanom, hogy mi vezetett e cikk megírása. Azon kívül persze, hogy igen tisztelt főszerkesztőm kedves, ámde kitartó nyomás alatt tartott. Azért kell az okra kitérnem, mert lényeges az írás szempontjából. Történt ugyanis, hogy megérett a nappaliban lévő projektoros tévém cseréje. Nem azért, mert nem szerettem, vagy mert nem lett volna jó, hanem azért, mert technokrata vagyok. Egyik reggel azzal a fixa ideával ébredtem, hogy tökéletesítenem kell a nappali vizuális kiszolgáló egységének képességeit. Az elgondolást buzgó tevékenység követte, ami elsősorban abban nyilvánult meg, hogy az Interneten a különböző gyártók oldalait böngésztem, ugyan mi újat lehet manapság kapni. Egyetlen dolgot döntöttem el: legalább 50 hüvelykes képernyő kell. De hogy plazma, LCD, netán projektoros kell-e, azt nem. Gyorsan meg kell jegyeznem, hogy az egész tervet, és a kutatást kellő titoktartás mellett kellett végeznem, hiszen szocializálódott lény lévén, tekintettel kellett lennem a velem együtt élőkre is, akik nem biztos, hogy preferálták volna megszokott hétköznapjaik felborítását például új távvezérlő kezelésének megtanulásával stb. E sötétben konspirálást javaslom a hasonló terveken gondolkodó olvasóknak is, mert nem jó, ha a vitát követően az ember – télvíz idején – az utcán alszik. Szóval jobb egy adagban, kicsit sokkszerűen tálalni a végeredményt, csak egyszerűen beállítani a tárggyal. Ekkor már csak azért sem dob ki életünk társa, mert valakinek mégiscsak el kell magyarázni – érthető emberi nyelven – az új készülék működését. A netböngészésnél tartottam. Ami a gyártók oldalán található, az általában jól hangzik, de sokszor a fele sem igaz. Tudjuk, minden cigány a maga lovát dicséri. Hamar rájöttem, a legjobb, ha különböző fórumokon olvasgatok, főleg a külföldiek jók, ott valahogy sokkal több vélemény között lehet tallózni. Jók a független és alapos online tesztek is. Az alapprobléma még mindig az volt, hogy nem igazán fogalmazódott meg bennem, egyáltalán mit várok el a leendő új készüléktől? Szerencsére ezt felismertem, és pontokba szedve valami ilyesmi jött ki (fontossági sorrendben):
- A képátló legyen minimum 50 hüvelyk.
- A káva ne legyen fényes fekete, mert azért még szorulhatok.
- A távvezérlő legyen minél egyszerűbb, nekem is már csak pusztulnak az agysejtjeim.
- A tévéadás képe jó, pontosabban tökéletes legyen. Különösen a Mónika Show, a Győzike, a Barátok közt stb. esetén.
- Legyen rajta legalább három HDMI bemenet, egy RGB SCART, egy komponens, és egy S-Video vagy kompozit.
- Legyen kellően nagy kontrasztja.
- Legyen kellően nagy fényereje.
- Jó legyen az interpolációs technikája.
- Legyen fejlett a mozgáskezelése és a de-interlészelési technikája.
- Jó, ha van benne DVB-T tuner.
- Ha lehet, legyen Full HD.
Mint látható, a pontok között nem szerepel, hogy plazma vagy LCD stb. Nincs ilyen preferenciám, legalábbis ebben a stádiumban még nem volt. Aprólékos ember lévén, nem volt elegendő a fórumokon olvasott vélemények vagy tesztek sokasága. A saját szememmel akartam meggyőződni az állítások valódiságáról. Feljegyeztem tehát, hogy egyáltalán mely gyártó, mely készülékei jöhetnek szóba, a hónom alá csaptam kedvenc médialejátszómat, benne a tesztlemezzel, majd felkerestem a városban található azon üzleteket, ahol jó eséllyel megtekinthettem a listán szereplő készülékek valamelyikét. És ezzel nem kis riadalmat okoztam. Talán emlékeznek páran arra, amikor vagy három éve hasonló műsort adtam elő, majd erről élménybeszámolót tartottam Önöknek. Nos, eladó is volt olyan, aki emlékezett rám, és az eseményekre. Ezt az arcára kiülő rémület és elkeseredettség különös keverékét alkotó kifejezésből szűrtem le, amikor (hónom alatt a kellékekkel) megjelentem. Az inzultust azzal kezdtem, hogy direkte azokat a készülékeket kértem a kábelre csatlakoztatni, amelyek legalább egy fényévnyire helyezkedtek el a legközelebbi csatlakozó aljzattól. Meglepő módon, az esetek többségében ez nem okozott megrázkódtatást az eladóknak, egészen készségesek voltak. Pontról pontra haladtam, tehát az 50 hüvelykes és nagyobb készülékeket vettem csak sorra. Mert kisebbel már nem állíthatok haza. És persze vagy matt sötétszürke, vagy ezüst kávával, mert a „zongora” lakkozásún hamar meglátszik a por. És csak nem gondolom, hogy majd mindennap port fog törölni…
A távvezérlő
A távvezérlő bizony külön fejezetet érdemel. Hiszen ezen keresztül kerülünk – közvetett – testi kapcsolatba a készülékkel. Szóval mielőtt a képet szemügyre vettem voltam, gondosan tanulmányoztam a távvezérlőt. Fontos volt, hogy a lehető legkevesebb gomb legyen rajta, azok legyenek a lehető legnagyobbak, és egymástól kellő távolságban helyezkedjenek el. Előny, ha a gombok megvilágíthatóak, pl. foszforosak, mint a régebbi órák, vagy saját aktív világításuk van. Hasznos megoldás, ha a ritkán használt funkciók takarva vannak, például csúszó fedéllel. Ennyit az ergonómiáról. Jó, ha ez sem fényes fekete, mert minden tapintás nyomot hagy rajta. Legyen masszív, ki kell bírnia az esést és a rágást is (meg a kutya nyálat). Sajnos ez utóbbi tulajdonságokat nem lehet az áruházakban tesztelni, az eladók érthetetlenül merev hozzáállása miatt. Milyen funkciókat lehet elérni a gombok segítségével? Igen, mindegyiket, de nem mindegy, hogyan! Például a Sony fejlesztőinek igen buta szokása, hogy az elalvás funkciót az egyik menü almenüjébe rejtik el. Mire az ember felprogramozza a tévét, hogy mikor kapcsoljon ki, addigra úgy felébred, hogy újabb egy órát kell néznie a Spektrumot. Jó, igaz, a nappaliban lévő tévénél ez nem annyira fontos, de ha hálószobába veszünk tévét, akkor ezt feltétlenül vizsgáljuk meg. LG kispajtásék például egészen jól nyomják. Külön dedikált gomb van, amit nyomogatva 15, 30, 45 stb. perces kikapcsolást időzíthetünk. Aztán fontos, hogyan tudjuk kezelni a teletextet. A gond ott szokott lenni, amikor az ún. al-képek között kellene lapozni. Ezt néhány készülék igen bénán teszi lehetővé. Ez a funkció például azoknak lehet izgalmas, akik az Internet helyett a teletexten kívánják a szombati moziműsort megvizsgálni. Jó, ha a kép oldalarányának beállítására (4:3, 14:9 stb.) szintén dedikált gombon van. Ezt általában tudják a távvezérlők. A (magyar) tévéadás 4:3-as. Hát hiába, itt a világ végén, a Gobi sivatagban, Magyarisztánban a 16:9 még nem terjedt el, örüljünk, hogy van villany. Na most, a 16:9-es tévén nem egyszerű 4:3-ast nézni. Ha meghagyjuk 4:3-ban, akkor LCD tévé esetén tenyérnyi széles fekete csík, plazmánál (ez még szebb) szürke csík lesz a széleken. A 82 centis tévénket 55 centisre degradáltuk. Megérte megvenni. Vagy átkapcsoljuk 16:9-re (számos készüléknél ZOOM), ekkor még az anorexiásak is meglepően ducik lesznek a képen. Köztes megoldás a 14:9. Ekkor a kép szélein lévő fekete, vagy szürke csíkok kisebbek lesznek. Készüléktől függően, itt a gyártók próbálnak kicsit „csalni”. Van, aki egyszerűen belenagyít kicsit a képbe, de az eredeti arányokhoz nem nyúl. Ez azért lehet hátrányos, mert sok csatornán lényeges információkat közölnek a képernyő alján, pl. futó felirat formájában. És itt a lényeg. Bizonyos tévéknél nem lehet a képet le/fel csúsztatni. Ezek automatikusan esélytelenek nálam.
Nem lényegtelen, hogyan lehet csatornát váltani a távvezérlővel. Általában a fel/le gombokkal, persze. De mi van, ha én be akarom ütni, a nézni kívánt program számát? A készülékek többségénél a gomb első lenyomását követően beüthetjük a következő számo(oka)t is, így, ha pl. a 31. program eléréséhez csak a hármas, majd az egyes gombot kell lenyomni. Bizonyos gyártók görcsösen ragaszkodnak ahhoz, hogyha én kétszámjegyű programot akarok kiválasztani, először nyomjam meg azt a gombot, ami erre lehetőséget ad, majd utána a számokat. Meg lehet szokni, csak kényelmetlen. Főleg akkor, ha ide-oda akarok kapcsolgatni, mondjuk a 31-es, és a 18-as között. Erre jó megoldás lehet az a gomb, amelynek lenyomásakor az előzőleg nézett programra kapcsol vissza. Sok típusnál megvan ez a lehetőség, de mindenképpen ellenőrzzük, hogy így van-e. Egy szó mint száz, érdemes némi figyelmet fordítani a távvezérlőre, sok bosszúságtól kíméljük meg magunkat, ha körültekintőek vagyunk. Annyit még megjegyeznék a távvezérlőkkel kapcsolatban, hogy többségüknél súlyos büntetést rónék a tervezőjükre. Az elkövetkezendő 10 évben csak az adott távvezérlővel nézhetnének bármilyen tévét.
A kép
Ugyan a távvezérlő esetében köthetünk kompromisszumokat, a kép esetében ez – úgy gondolom – kerülendő. Mitől jó egy tévé képe? Például a felbontástól? Ez korántsem biztos. Felmerül a kérdés, hogy HD Ready, vagy Full HD készüléket vegyünk-e? Igen szerencsés vagyok, hogy lehetőségem volt megnézni ugyanazon gyártó ugyanolyan képernyőméretű, 50 hüvelykes készülékeit. Az egyik felbontása 1366x768, a másiké pedig 1920x1080 volt. Korábban úgy gondoltam, hogy 37-40 hüvelykig nem észlelhető a különbség a HD Ready, és a Full HD között. Kicsit módosítanom kell az álláspontomat. 3-4 méteres nézési távolságból az 50 hüvelykes képernyők esetében sem észlelhető a különbség. Aki nem hiszi, járjon utána! Közelebbről látható a különbség (nagyítóval meg pláne) de ki az, aki 1-2 méterről néz egy ilyen tévét? Arra akarok utalni, hogy hasznos, ha a kép felbontása minél nagyobb, de szerintem nem ez az elsődleges szempont. Főleg, ha tévéadást nézünk, és az én esetemben ez így van, mert 100 órából talán 10 óra az, amikor nem tévét nézek, és ebből a 10 órából 10 perc, amikor a forrás HD, egyéb esetben DVD, azaz SD felbontású az anyag. Lényegesnek tartom tehát, hogy mennyire élvezhető a kép sima TV adás esetén. Itt lép be a képbe (hogy teljes legyen a képzavar), hogy egy adott készülékben mennyire jó az alkalmazott képfeldolgozó technológia. Igazából nincsenek mérőszámok, amelyek segítségével meghatározható, hogy mennyire jó a jó, mennyire és miért rossz a rossz. Egyszerűen csatlakoztatni kell az antennát, kábelt, és nézni a tévéadást. Filmet, reklámot, híradót. És nekünk kell szubjektíven megítélni, hogy amit látunk, az rossz, elviselhető, vagy kifejezetten élvezetes. Persze az ilyen módon történő tesztelés igen sok türelmet kíván… a helyszínnek kijelölt áruház eladói részéről. Teljesen érthető, hogy zaklatásnak fogják fel, amikor már a 24. tévét kérjük a kábelrendszerhez csatlakoztatni, majd 10 perc múlva ismét megkérjük őket, hogy a félórával ezelőtti, 11. készüléken ismét a tévéadást szeretnénk nézni. Becsületükre (mármint az eladókéra) legyen mondva, az esetek többségében fáradhatatlanul álltak rendelkezésre. Azt nem mondanám, hogy örültek volna… és akkor még nem tudtak mindent. Az nem kérdéses, hogy az olyan tévével szóba sem állunk, amelynek eleve olyan a képe, mintha vízfestékkel festették volna. Ezen az alapvető problémán a készülékek zöme túl van.
Ám van még két olyan apróság, ami nagyon sokat ronthat, vagy javíthat a minőségen. A kábelen vagy antennán érkező jel zajos. Vagy azért, mert analóg zaj van rajta, vagy azért, mert digitális, MPEG blokkzaj, szerencsétlen esetben mindkettő. Fontos tehát, hogy a tévé zajcsökkentő áramköre mennyire hatékony, méghozzá úgy, hogy közben nem csapja agyon a képet. Megfigyelésem szerint már a közepesen drága készülékek is egészen jó zajcsökkentővel vannak ellátva. Sok esetben külön és finoman állíthatjuk az analóg és a digitális zajra vontokozó szintet. A túl durva zajcsökkentő mosottá, kicsit életlenné teszi a képet. Mivel a mai készülékek panelfelbontása sokkal nagyobb, mint 720x576, ezért interpolációt kell alkalmazni. Az egyszerűbb eljárásoknál számos probléma jelentkezhet. A ferde élek bizonytalanul „billegnek”, ez különösen az apró részletek esetén zavaró. Számos esetben csúnya lilás-vöröses „moiré” is megjelenik. Például, ha a bemondó – eléggé el nem ítélhető módón – apró kockás, netán pepita mintás zakót visel. Az igényesebb készülékeknél ez a jelenség nem tapasztalható, mármint a zakót azért nem cseréli le, csak nincs rajta moiré. Megjegyzendő, hogy ha valaki kifejezetten DVD nézéshez veszi a készüléket, akkor is kell interpolálni. Hacsak maga a DVD lejátszó ezt meg nem teszi. De ez más tészta. További gondot jelenthet a de-interlészelés. A plazma és LCD panelek progresszívek, a tévéadás pedig váltott soros (interlészes). Az átalakítást háromféle módszerrel - kifinomultabb áramkörök alkalmazása esetén ezek kombinációjával - lehet elvégezni. Akárhogy is, a mozgások többé-kevésbé mégis kicsit mosottá válnak, ezzel nem lehet mit kezdeni. Kérdés csak az, hogy az adott készülék milyen eljárást használ. Egyet a háromból, vagy képtartalomtól függően változtat. Az ezzel kapcsolatos tesztet csak akkor tudjuk megnyugtatóan elvégezni, ha igen hosszasan tanulmányozzuk a tévéadást. Számolnunk kell azzal, hogy sajnos az áruházak nagy része legkésőbb este kilenckor bezár.
Vissza kell térnem a távvezérlővel kapcsolatban már említett képarány problémára. Tehát az alapgond az, hogy egy 16:9-es panelen 4:3-as képet akarunk megjeleníteni. Említettem, hogy még a 14:9-es mód ad egy viszonylag elfogadható megoldást – az LCD-knél. A plazmáknál ez szóba sem jöhet. De van olyan LCD tévé, amelynek nincs is ilyen üzemmódja. Ha van, akkor számos gyártó csak szimplán arányosan belenagyít a képbe, így esetleg fontos részlet szorul a káván kívülre, de van olyan is, aki kicsit jobban megnyújtja vízszintesen a képet, így kevesebb részlet vész el. Ugyanakkor – a torzítás miatt – mindenki egy kicsit pufók lesz. De ez megszokható. Nem lényegtelen, hogy a 14:9-es módban le/fel tudjuk-e léptetni a képet, különben a feliratokat nem tudjuk elolvasni. A másik módszer az, amikor csak a kép széleit nyújtják meg vízszintesen. Annyira, hogy ne maradjon használatlan terület a panel szélein. Az eljárás igen agresszív torzításhoz vezet. Jól látható ez a korhatár megjelölő karikákon, amelyek kőr helyett tojás alakúak. Ez még elmenne, de a kép széle felé álló (ülő) szereplők egyik válla aránytalanul széles – talán ez is megszokható. Az már jobban zavar, hogy a képen vízszintesen, vagy kissé átlósan mozgó tárgyak a pozíciótól függően változtatják méretüket, vagy egy svenk esetén is fura hatást láthatunk. Mintha minden halszem-optikával készült volna. Ebben az üzemmódban általában nincs információveszteség, így a már említett kép le/fel mozgatás nem szükséges. Némelyik gyártó egyes készülékeinél kicsit más megoldást alkalmaznak. Hogy ne kelljen annyira torzítani, egy kicsit bele is nagyítanak a képbe. Olyan, mintha egy kicsit aránytalanul nagyított 14:9-es módot kevernének a kép széleinek megnyújtásával. Ez valóban némileg jobb eredményt ad. Viszont ez esetben egyrészt megint minden egy nagyon kicsit szélesebb, és szükség lehet a kép le/fel mozgatására is. A különböző gyártók eltérő elnevezéseket alkalmaznak a gyakorlatilag azonos nagyítási módoknál. Például van, aki simán 16:9-nek hívja azt, amikor annyira nagyítják a 4:3-as képet, hogy a széleken ne legyen csík. Más gyártó ugyanezt az üzemmódot ZOOM-nak nevezi. És van olyan is, aki 16:9-nek nevezi azt, amikor anamorfikusan torzított (DVD 16:9-es kép) 4:3-at kell megnyújtani vízszintesen. Szóval teljes a káosz. Ez azért baj, mert a készülékek specifikációjából lehetetlen kideríteni, hogy valójában milyen üzemmódot takar a gyártó által közölt adat. Személyesen kell meggyőződnünk a dologról. Néha sokat segít, ha hozzáférünk a használati utasításhoz, mert ezekben gyakran elmagyarázzák, hogy mi mit jelent. Jó esélyünk van az Internetről, a gyártó honlapjáról történő letöltésre PDF formátumban. Van olyan készülék is, amelyben néhány képméret vagy -arány gyakorlatilag használhatatlan.
100 Hz - 24p?
Szerintem az is a kép minőségéhez tartozik, hogy egy-egy készülék hogyan bánik a különböző HD szabványú jelekkel. Itt most nem a 720p, vagy 1080i kezelésére gondolok, hanem a képfrekvenciára. Alapesetben a progresszív képekkel nincs semmi baj, hiszen – ahogy arra már utaltam – ezek a készülékek eredendően progresszív kijelzésűek. A PAL DVD lemezek nagy többsége 25p (25 teljes kép másodpercenként). Az új DVD lejátszók többsége képes a progresszív lejátszásra, vagy a komponens, vagy (ha van ilyen) a HDMI kimeneten. Egy baj van ezzel, a 25p kép nagyon vibrál, ez különösen zavaró a gyors vízszintes svenkeknél. Ha a tévékészülék 100 hertzes, a vibrálás eltűnhet, már ha az adott gyártó kihasználja ezt a lehetőséget. Azt viszont nem árt tudni, hogy ennek az ára az, hogy a mozgás picit mosottá válik. Annyira kicsit, hogy észrevehetetlen, tehát emiatt nem érdemes aggódni. Az viszont érdekes lehet, ha a forrás Blu-ray, és a lemezen 24p-ben van a film. Az eddig kezembe került BD lemezek többsége 59,97 hertzes volt, azaz a 24 képkocka ún. pull-down technikával lett a „interlészelve”. A BD lejátszókat általában be lehet úgy állítani, hogy ha a film ilyen, akkor 24p-ben játssza azt le. Természetesen a tévénknek ezt támogatnia kell. És itt van a csapda. Sok készülék műszaki leírásában szerepel, hogy a 24p támogatott, és ez igaz is. Azonban nem mindegy, hogy ez a támogatás hogyan manifesztálódik. Sok készülék bizony elég csúnyán bánik az ilyen forrással. Papíron támogatja, a kép meg is jelenik, viszont a lejátszás döcögős. Valahogy úgy kell elképzelni egy mozgást, hogy sima, sima, sima, sima, ugrik, sima, sima, sima, sima, ugrik stb. Ezt lehet lejátszásnak hívni… én azért másnak nevezném, az alkotóját is. Valószínűleg valamilyen szoftverprobléma lehet, rosszabb esetben a készülékben alkalmazott chip alkalmatlan a döcögésmentes lejátszásra. Ilyenkor megint arra gondolok, hogy kihívom a szerelőt, és megmutatom neki, mi a baj. Majd ő megvonja a vállát, és közli, ez ilyen. Lejátssza a 24p-t, vagy nem? Lejátssza. Akkor nincs hiba. Rosszabb esetben közli, hogy a hiba a lejátszó készülékben van, és nem a tévében. Ekkor előhúzhatnánk egy másik tévét, amelyen viszont tökéletes a 24p. Innentől kezd bonyolult lenni a dolog, nem is merek belegondolni, szóval inkább hagyjuk. Ezért kell elejét venni a dolognak, és elcipelni magunkkal az áruházba azt a lejátszó eszközt, amely korrekt 24p-t is tol ki magából.
DVB-T
Hamarosan indul hazánkban is a digitális földi műsorszórás. A legújabb hírek szerint a tömörítés MPEG-4-ben lesz. Ha tanulmányozzuk a készülékek technikai paramétereit, általában csak az derül ki, hogy van benne DVB-T tuner, vagy nincs. Az már nem, hogy az MPEG-2, vagy MPEG-4 kódolás a támogatott. Az áruházban kell ezt a fontos kérdést tisztázni! Ha szerencsénk van, akkor az eladó érti, hogy miről szól a kérdés. Tapasztalatom szerint erre jó esély van. Ha mellényúlunk, akkor csak egy megoldás van, külső, ún. set-top-box-ot kell vásárolnunk.
Plazma vagy LCD?
Az örök kérdés, és – ahogy én látom – még pár évig ez így marad. Hogy szorosan kapcsolódjak az előző fejezethez, közelítsük meg a kérdést a kontraszt, fényerő szempontjából. A jelenlegi helyzet szerint a plazmaképernyők kontrasztja nagyobb, mint az LCD-ké. Csakhogy ez nem úgy néz ki, hogy az LCD-k kopottas, halvány képet jelenítenének meg, hanem néha már az az érzésem, hogy – némi túlzással – csak a számok háborújáról van szó. Ez már csak azért is igaz, mert a források, amelyekhez hozzáférünk és nézünk, eléggé „ki vannak herélve” az átfogás tekintetében. Már eleve a szabvány szerint (8-bites kvantálás esetén) csak 16 – 235 közötti értékeket vehet fel a fényerő. Tehát abszolút fekete (0) és abszolút fehér (255) nincs is a videoanyagban. Igaz, a digitálisan kifejezett számok nem tükrözik az emberi szemnek megfelelő nemlineáris skálát. A kontrasztként megadott érték sokszor semmitmondó. Inkább érdekes lehet az, hogy hányféle sötétszürkét, vagy világos fehéret képes egy panel megjeleníteni. Ezt viszont nem lehet egy egyszerű számmal megadni. Ezt látni kell. Vagy egy olyan anyaggal, ahol a rögzített fényviszonyok ezt láthatóvá teszik, vagy valamilyen digitálisan előállított tesztábrával. Az előbbi lehet egy olyan kiváló minőségű DVD kiadvány, amelyben a teszthez megfelelő jelenet van. Én például mindig a Gyűrűk ura első lemezén lévő erdei jelenetet használom, az éji homályban lévő fák törzsét figyelem. Az igazság az, hogy bizonyos LCD-ken is egészen jó eredményt lehet kapni. Szóval igazából nem az a baj ezekkel a panelekkel, hogy nem lehet a sötétebb árnyalatokat megkülönböztetni, hanem az, hogy „világítanak”. Azaz a fekete inkább sötétszürke. Ezt ellensúlyozandó néhány gyártó már olyan LCD-ket gyárt, amelyeknél a háttérvilágítást dinamikusan változtatják a képtartalomtól függően. A dinamikus kontrasztarány adat erre a technikára utal. Ez már valamivel jobb eredményt ad, de még nem tökéletes, különösen akkor, ha szerencsétlen módon a képen egyszerre van jelen számos nagyon sötét és nagyon világos árnyalat. Erre is van valami megoldás. A tovább fejlesztett LCD paneleknél már területekre osztva lehet a háttérvilágítást szabályozni. Ez már úgy néz ki, mintha az LCD technikát kevernék a LED mátrixos háttérvilágítással. Nem olcsó módszer, meg is látszik a készülékek árán. Annyira, hogy az ember elgondolkodik, hogy ezért a pénzért inkább egy nagy felbontású plazmát vesz. A világos képrészleteknél az LCD mintha kicsit jobban teljesítene. Azon kívül, az LCD panel jobban teljesít egy olyan helységben, ahol nagyon világos van, netán besüt a nap. Persze, a redőnyt le lehet engedni, a függönyt be lehet húzni. Érvként szokás felhozni, hogy a plazma sokkal több színárnyalatot képes megjeleníteni. Ez igaz is, meg nem is. Van már olyan 10-bites LCD, amely eléri a plazmák szintjét. Megint meg kell említenem, hogy ez sem az olcsóbb kategória. És azt is meg kell jegyeznem, hogy a legdrágább, legújabb generációs csúcsplazmán is láttam már gradációs csíkokat ott, ahol finom átmenetnek kellett volna lennie. Ebben a tekintetben tehát sem a plazma, sem az LCD nem tökéletes – még. Ha ez zavaró, akkor képcsöves tévét kell venni. A plazma válaszideje a töredéke az LCD-nek. Előbbié elhanyagolható nagyságú, míg az utóbbi legjobbjainak is „csak” 2 ezredmásodperc. Ami egyébként teljesen jó, szóval ez nem gond. Ugyanakkor van olyan gyártó, aki nem ment rá a sebességre, és a mai napig 8 ezredmásodperces panellel szereli a tévéinek jó részét. Ez lassúnak tűnhet. Csakhogy a gyakorlatban az esetek többségében ez mégsem így van. Tudniillik olyan speciális technológiát használnak, ami kiküszöböli, pontosabban láthatatlanná teszi ezt a lassúságot. Hogy egyszerűen fogalmazzak, olyan intelligens áramkört használnak, amely csak azt a képrészletet cseréli, amelyben eltérés van az előző képkockától. Mivel a kép-részlet gyorsan cserélhető, az ezredmásodperc töredéke alatt, így nem jelentkezik a lassú panelekre jellemző „kenődés”. Azaz mégis. Ha egy vízszintes svenk van, akkor az egész képet cserélni kell. Tehát elméletileg kenődik a kép. Azonban csökevényes szemünk ezt nem látja, tehát akkor mégsem gond. Most olyan bizonytalan vagyok, vagy mégsem? A saját tapasztalatom az, hogy a mai LCD készülékeknél már nincs semmilyen sebességprobléma. Tehát ez ma már nem (ellen)érv. Hozzáteszem, hogy nem a gazdaságos kínai tévékről beszélek. Azokat nem ismerem. Azt javaslom, hogy ne úgy induljunk tévét venni, hogy LCD, vagy plazma kizárva. Nézzük meg mind a kettőt. Még az is előfordulhat, hogy inkább azt a készüléket választjuk, amelyik ugyan kicsit gyengébb a képminőség tekintetében, de szolgáltatásaiban jobb. Nincs ebben semmi kivetnivaló.
A hang is számít!
Most nem az a fejezet jön, amiben a HiFi-ről lesz szó. Nem erről az oldalról szeretném a kérdést megközelíteni. Egy gond biztosan van a teszt körül. Az áruházakban sok mindent képtelenség a hanggal kapcsolatban kideríteni, és ebben nem az eladók – egyébként ritka – negatív hozzáállása a ludas. A körülmények tehetnek róla. Mondok néhány buktatót. Számos készülék hangerő beállítása a halkabb tartományokban nagyon durva. Ez hálószobai használat esetén kellemetlen. Nézzük a tévét az ágyból, az asszony pedig húzza a lóbőrt mellettünk. Szeretnénk olyan hangerőt beállítani, ami még éppen hallható, de nem ébreszti fel alvó párunkat. Sokszor ez lehetetlen. Az egyik állásban túl hangos, eggyel lejjebb meg már nem hallható. Bizony, ez csak otthon derül ki. Azaz van mégis talán egy megoldás egy olyan tesztre, ami jó esélyt ad arra, hogy a készülék az adott szempontból megfelel-e, vagy sem. Figyeljük meg, hogy amikor a hangerőt növeljük, vagy csökkentjük, akkor hány számra van osztva a skála, ami ilyenkor a képernyőn megjelenik. Ha pl. a max. hangerőt a 20-as vagy 30-as szám jelöli, akkor valószínűleg ezzel a tévével gond lesz. Ha ez a szám 80-100 körüli, akkor jó az esély arra, hogy megfelelően fog működni.
Ha már a hálószobánál tartunk, kis hazánkban még mindig van – nem egy – olyan tévécsatorna, ahol a reklám üvölt, a szó szoros értelmében. Beállítjuk a hangerőt a film szintjére, majd egyszer csak jön a reklám, és a hosszú reakció időnk miatt garantáltan felébred az oldalborda, aki ilyenkor szemmel is tud ölni. Ennek úgy tudjuk elejét venni, ha a téve képes az automatikus hangerő szabályzásra. A másik probléma a hangszín beállításának lehetősége. Ezzel kapcsolatban van, amit a helyszínen, az áruházban is ellenőrizhetünk, mégsem biztos, hogy otthon is elégedettek leszünk. Mi lehet a gond a hangszínnel? A mélyhang kezelése. Sok esetben zavarhatja a békés együttélést a dübögő, morgó mély hang, amely aljas módon igen könnyen terjed egyik szobából a másikba. Sokkal jobban, mint a magasabb hangok. A megoldás az, hogy a mélyhangok szintjét letekerjük. Ez beválhat, de nem mindig. Néhány készüléknek többsávos hangszínszabályzója van, amit a menüben érhetünk el. Egy baj van, hogy hiába húzzuk le a mélyhang szintjét, az nem nyúl hozzá az igazán mély 50 hertz alatti tartományhoz. Az egy dolog, hogy ennek hatására igen furcsa a hang, különösen a beszéd színezete, de nagyobb gond, hogy azok az ominózus nagyon mély hangok, amelyek főleg az akciófilmekben hallhatóak, továbbra is megmaradnak. És ráadásul, ha egy adott filmet egy kicsit mélyebb hangtónusúra készítettek, a párbeszédek érthetősége miatt feljebb kell tekerni a hangerőt. Ez is hamar konfliktust gerjeszthet. Sok mérnök igen trükkös megoldásokat alkalmaz a szépség érdekében. A hangszórókat hátra rejti, hogy ne csúfítsa a készülék elejét. A lapos képernyők adják magukat, hogy a falra akasszuk őket. És általában ezzel megoldódik a hangszóróprobléma. De mi van akkor, ha a botor tulajdonos, mint én, egy asztalra helyezem a tévét, a faltól egy méterre. Így már nem jön létre az a hangvisszaverődési hatás, amivel a mérnök számolt. Pontos sztereó tér helyett egy szőrgombóc jön ki a tévéből. Igazából nem is ez a nagy baj, hanem az, hogy oldalról és hátulról sokkal hangosabban szól a tévé, mint elölről. A nappalink egy teret képez a konyhával, tudják, ez divatos manapság. Van, aki amerikai konyhásnak nevezi ezt az elrendezést. Általában az, aki még nem járt Amerikában. A tévé oldala látszik a konyhai rész felől. Mondjuk, valamelyik családtagom éppen a műsort nézi, én meg a konyhában szöszmötölök. Éppen mosogatok, vagy vacsorát főzök, ahogy szoktam. A nézőnek pont megfelelő a hangerő, nekem meg már repedezik a dobhártyám, nem állok mesze egy fejfájástól. Sokat segíthet a gondon egy jó házimozi hangosító cucc, szóval, ha egy tévénél csak a hanggal van gond, akkor ez megkerülhető. Egyébként házimozizásra, koncertnézésre alapvetően alkalmatlanok a tévékészülékek hang szempontjából, tehát a jó erősítőre szükség lehet.
A lista
Az elmondottak és a tapasztalataim alapján nagyjából összeállítható egy lista, hogy milyen szempontokat érdemes figyelembe venni a készülék kiválasztásakor. Ezek az én szempontjaim, ergo sokuknak talán használhatatlan lesz.
- Megfelelő képernyőméret, ami attól függ, milyen távolságról fogjuk nézni. Általános szabály az, hogy a szélesség kb. három-négyszerese adja a jó távolságot. Megfordítva, ha megvan a képernyőméret, pl. 32 hüvelyk, akkor vegyünk egy számmal nagyobbat, pl. 37 hüvelykeset.
- Megfelelő felbontás. Ám 50 hüvelyk alatt – normális távolságból – nem érzékelhető az 1366x768 és az 1920x1080-as felbontású panelek közötti különbség. Azért a Full HD nem hátrány.
- Minél több szabványt támogasson, különös tekintettel a 24p akadozásmentes lejátszásra.
- Minél többféle bemenete legyen, jó, ha legalább három HDMI csatlakozóval látták el. Milyen HDMI szabványt támogat? A legutolsó az 1.3-as.
- Gondosan tanulmányozzuk a távvezérlőt, annak ergonómiáját. Figyeljük meg, milyen funkciók, hogyan érhetőek el, persze a lehető legkevesebb gombnyomással. Képformátum-állítás, elalvás gomb stb.
- Nézzük meg, hányféle képernyőarányt/méretet tudunk beállítani, és lehet-e a képet le/fel mozgatni.
- Hogyan lehet beállítani a kép tulajdonságait (kontraszt, fényerő, élesség stb.), és e beállítások globálisak, vagy bemenetenként szabályozhatók? Mert esetleg más beállítás kellhet a tévéadáshoz, a DVD-hez, a BD lejátszóhoz.
- Egyáltalán van-e megfelelő kontrasztja, fényereje? Ne legyenek előítéleteink se a plazmával, se az LCD-vel szemben, ez nem pártpolitikai, vagy vallási kérdés. Azt vegyük, amelyiket szubjektíve jobbnak tartjuk.
- Mennyire lehet finoman szabályozni a zajcsökkentőt, van-e külön MPEG blokkzaj csökkentő?
- Mennyire lehet finoman szabályozni a hangerőt?
- Van-e fejhallgató kimenet? Azaz tudunk-e mások zavarása nélkül is tévézni?
- Van-e automatikus hangerő-szabályozás?
- Teszteljük rendes tévéadással, hiszen vélhetően ilyen tartalmat fogunk a legtöbbet nézni rajta.
- Figyeljük meg, hogyan képes felskálázni az SD képet, moiré, ferde élek stb.
- Figyeljük meg azt is, mit csinál gyorsabb vízszintes mozgáskor.
- Fontos a kép összhatása. Pontosabban az fontos, hogy nekünk tetszik-e, vagy sem. Ne törődjünk mások véleményével, mi fogjuk otthon nézni. Az eladó véleményére a legkevésbé adjunk. Nem azért, mert ő mindenáron el akar adni, hanem azért, mert egész nap a tévék között van, már nem igazán tud jó véleményt alkotni.
- Ne feledkezzünk meg a hangról sem, például hogy hogyan helyezkednek el a hangszórók. Falra szereljük-e, vagy asztalra állítjuk?
- Ha DVB-T tunereset veszünk, ne feledjük, nálunk MPEG-4 lesz a tömörítés. Most még MPEG-2, de ez változni fog.
- Nem mindegy, hogy a készülék színe milyen. A manapság oly divatos fekete „zongora lakk” szerintem nem praktikus, minden ujjnyom, porszemcse látszik rajta, de van, akinek kifejezetten ez tetszik. A tévé egyben bútordarab is, számít, hogyan néz ki.
***
Az áruházakban kirakott, bekapcsolt készülékek szét vannak tekergetve. Mielőtt a képet néznénk, menjünk be a beállító menübe, és mindent állítsunk vissza alaphelyzetbe, a színhőmérsékletet normálisra, a zajcsökkentőt kapcsoljuk ki, csakúgy, mint az összes, a gyártók által agyonreklámozott digitális képjavító izéket is (amelyek között azért van hasznos is). Ha lehet, vigyünk magunkkal tesztanyagot és persze lejátszót is. Mindig gondoljunk arra, hogy amit megveszünk, egyhamar nem tudjuk majd kicserélni, pár évig együtt kell majd élnünk a rossz döntésünkkel. Megvenni, megbánni… ez kerülendő tehát! Tanulmányozzuk a fórumokat inkább, a gyártóknak kevésbé higgyünk. Ha sikerül végre az általunk összeállított szempontoknak megfelelő készüléket megtalálni, könnyen szembesülhetünk azzal, hogy nem kevés pénzt kell érte leszurkolni. Mert az olcsó készülékek a legkevésbé sem alkalmasak élvezetes tévézésre. Ha nem engedhetjük meg magunknak a drágábbik készüléket, akkor sokkal jobb várni egy kicsit, amíg meglesz az ára. A leírtak alapján, mit gondolnak, végül is milyen készüléket vettem? Nem árulom el, mert nem szeretném csorbítani a gyártók esélyegyenlőségét. Ugyanannak a gyártónak is lehetnek (vannak) gyengén sikerült, és nagyon kiváló készülékei, ráadásul folyamatosan újabb és újabb típusok jelennek meg. Egyszer azonban eljön a választás órája…
- LAZ -