Hogyan videózzunk? (4. rész)
A videofelvételtől a videofilmig
[2007. 10. 17.] - [Videoiskola]„Vége van a nyárnak, hűvös szelek járnak.” Polcon pihen a videokamera. Álmában talán lejátszik még magának egy-két jelenetet a nyaralás utolsó kazettájáról. Hacsak a gondos gazda nem helyezte biztonságba – egy tárolásra alkalmas szekrénybe, vagy fiókba – pótolhatatlan szalagjait. Később, zimankós téli estéken jólesik majd felidézni a forró nyár emlékeit. Az emlékeket, amit rajtunk kívül csak kameránk látott, jól esik feleleveníteni, megosztani szeretteinkkel, barátainkkal. A hosszúra nyúlt estéken még hosszabbra nyúlt élménybeszámolók és vetítések következnek, és a tömény képözönt csupán az illatozó forralt bor oldja időnként.
Gondolhatnánk, nincs más dolgunk, mint a kamerába visszafűzni a videokazettát, rácsatlakozni a tévére, azután kezdődhet a mozi. Nagyon jó barátnak kell ahhoz lenni valakinek, hogy a ma már nagyon olcsón beszerezhető kazettákon rejtőzködő „végtelen” hosszú felvételeket „szívesen” végignézze. A nem ritkán több tíz órás felvételből nem árt, ha válogatunk, mielőtt nézőközönség elé kerül. Ez megoldható a szalag ide-oda tekergetésével, a kazetták cseréjével, de sokkal elegánsabb, ha előre felkészülve kis programot, videofilmet, szerkesztünk felvételeinkből.
A mozgókép szerkesztése
Amikor még a 8 mm-es film hódított a házi mozi készítésében, a filmszalag kézbe fogható, és szabad szemmel is jól látható volt. Kellett egy olló, amellyel a kívánt helyen elnyisszantottuk a képsort, és egy nem túl bonyolult mechanikai szerkezet, amely az összeragasztáskor segített egyenesben tartani a filmdarabokat. Csak szétszedtük a filmszalagot, és a kívánt sorrendben ismét egyesítettük. Ezt akkor vágásnak, filmvágásnak nevezték, aki ezzel hivatásszerűen foglakozott, vágónak. Még a hagyományos magnószalagra készült hangfelvételeket is ezzel a módszerrel szerkesztették.
A videó, bár szintén mágneses nyomokat hagy, nem folyamatos jelként kerül rögzítésre, hanem vékony, ferde csíkok sorozatának formájában. Ezek annyira közel vannak egymáshoz, hogy ollóval lehetetlen szétválasztani. Azon kívül, problémát jelentene a ragasztás is. A forgó fejdobon olyan nagy igénybevételnek van kitéve a szalag és a fej, hogy egy mechanikai összeillesztés (de lehet, hogy a fej sem) nem élné túl az ezen történő áthaladást.
A videózás őskorában azt a megoldást találták ki, hogy az eredeti felvételsorozatból kiválasztva a szükséges részleteket, megfelelő sorrendben, egy másik szalagra másolták át. Nagyon precíz szerkezetekre volt/van szükség, hogy az átmenetek technikai értelemben észrevehetetlenek legyenek. Ezt már nem is vágásnak, hanem videoszerkesztésnek nevezték.
Az analóg videofelvételek másolása óhatatlanul a minőség romlásával jár. Minél többször másoljuk felvételeinket, ez annál jobban látszik a képen. A harmadik-negyedik-ötödik generáció, amatőr videó esetében már az élvezhetőség határát jelentik. A rendszer nagy hátránya még az is, hogy ha a film végén jut eszünkbe, hogy az elején akár csak egy snittet is szeretnénk megváltoztatni, például rövidebb, vagy hosszabb jelenetre van szükség, kezdhetjük elölről az egészet. Ami egy hosszabb film esetén nem kis munka. Persze lehetőségünk van arra is, hogy a cserélendő jelenet utáni részt kimásoljuk, majd a javítás után vissza, de ez két generációnyi veszteséget jelent. A videofelvételek fent leírt összerakását lineáris szerkesztésnek nevezzük.
A komputerek sebességének jelentős növekedése áttörést jelentett a videózásban is. A videojel digitalizálása, majd később a digitális videó, lehetővé tették a mozgókép-felvételek számítógépes feldolgozását. És itt most nem csak a sorrendbe rakásra gondolok, hanem a képen történő bármilyen beavatkozásra is. Szükség is van nagyon nagy sebességre, hiszen a Magyarországon használatos PAL szabvány szerint egy kép 576 látható sorból és minden sorban 768 pontból áll. Minden képpontot a három alapszínre kell bontani. Digitalizáláskor színenként 8-8 bites analóg/digitális átalakításra kerül sor. Ebből kiszámítható, hogy egy kép számokkal való leírásához, 576×768×3=1.327.104 bájt, azaz kb. 1,3 megabájt (MB) információ szükséges. És ez csak egyetlen képkocka. Egy másodpercnyi mozgókép tehát 33.177.600 bájt, kb. 32 MB memóriát és 32 MB/s (256 megabit/s) átviteli sebességet igényel. (A számítástechnikában a váltószám nem 1000, hanem az ehhez közeli 1024, ami a kettő tizedik hatványa.) Ezért csak az utóbbi években vált lehetségessé, hogy akár otthon is, az asztali számítógépünkkel videoutómunkát végezzünk. A fenti számolás szerint elképesztően nagy háttértárolóra van szükségünk. Egy egész estés mozifilm (90 perc) rögzítéséhez 179.159.040.000 bájt, azaz 167 GB merevlemez-kapacitás szükséges.
A digitális jel és a tömörítés
Az adatok - és ebben az esetben a videokép is adat -, matematikai algoritmusok segítségével tömöríthetőek. Legfeljebb harmad, negyed részére lehet összepréselni a tárolt információt úgy, hogy az sérülés nélkül visszaalakítható legyen. Ezt nevezzük veszteségmentes tömörítésnek. Ez még mindig kezelhetetlenül nagy fájlokat eredményez. Kutató laboratóriumokban rájöttek, hogy egy kép esetén nincs szükség minden információra ahhoz, hogy a vizuális érzet az eredetivel közel azonos legyen. Ezt nevezzük adatvesztéses tömörítésnek. El kell tehát dönteni, hogy nagy adathalmazzal jó képet akarunk látni, vagy nagy tömörítéssel tároló helyet kívánunk megtakarítani. A különböző számítástechnikai műhelyek más és más eljárást dolgoztak ki. Mára az otthoni videózok számára csak néhány maradt fenn ezek közül.
Az Apple által kidolgozott tömörítés és egyben fájl formátum *.mov kiterjesztésű. Lejátszható Windows operációs rendszeren is, például Quicktime Player segítségével.
A Microsoft természetesen saját formátumot fejlesztett, ezt *.avi kiterjesztéssel jelölte. Az avi (audio-video interleaved) nem egy tömörítési eljárást, csak egy fájlkonténert jelent. Alapesetben a videojel tömörítetlenül kerül rögzítésre egy fájlkonténerben, mivel az önállóan rögzített képek (pl. bmp) megnyitása és bezárása túlságosan is processzor és merevlemezigényes lenne, ezért egy konténerben kell eltárolni a videót alkotó képeket. A különböző tömörítési eljárásokhoz aztán más és más úgynevezett codec-et (COmpressor/DECompressor) kell telepíteni a számítógépre. Ez tömöríti a számítógépbe érkező videojelet, majd mikor szeretnénk visszanézni, a képernyő számára ismét láthatóvá teszik. Amikor a Windows Media Player-e nem tud lejátszani egy mozit, annak nagy valószínűséggel az az oka, hogy nincs telepítve a megjelenítéshez szükséges codec.
A digitális fotográfiában az egyik legtöbbet használt tömörítés a JPEG. Ez a különböző képmanipulátor programok szerves része. Paraméterezhető a tömörítés mértéke. A videó, mint azt már láttuk, egyedi képek sorozata. Kézenfekvő tehát, hogy a videoszekvencia képeit egyenként préseljük össze, és ezt tároljuk. Ez az M-JPEG tömörítés. A professzionális technikában 2 és 8 közötti tömörítési rátát engednek meg. Ez azt jelenti, hogy a tömörítés után a fájl mérete az eredeti fele, nyolcada lesz. 8 és 20 között S-VHS minőségére emlékeztető képet, míg 50-ig VHS minőséget kapunk.
Egy speciális kódolási eljárás, amely a digitális videónál terjedt el, a DV. Ennek tömörítési aránya 1:5-ös. A számítógépre telepített DV codec változtatás nélkül emeli át a számítógépbe azt az információt, amelyet a videokamera szalagra rögzített. Ha ez a számítógépből ismét szalagra kerül, az eredetivel pontosan megegyező képet kapunk.
Ahogyan a hangtömörítésben elterjedt az MP3, és szinte egyeduralkodó lett, úgy tört be a videózásba a DivX. Ez az MPEG-4 tömörítés testvére. Segítségével viszonylag nagy tömörítés mellett is nagyon jó képet kapunk. Az ehhez szükséges codec-ek ingyenesen tölthetők le az Internetről. Némi kísérletezéssel megtanulható a beállítása és döbbenetes helymegtakarítást eredményez. A DivX videók szintén *.avi kiterjesztésűek.
Az eddig tárgyalt tömörítési eljárások közös vonása (a DivX kivételével), hogy a videofolyamon belül az egyes képek azonos méretűek. Tehát, ha például a 10. másodperctől szeretném lejátszani a felvételemet, akkor pontosan tudom, hányadik bájtnál kezdődik a 250-es sorszámú kocka. Ennek a vágásnál van nagy jelentősége. Született azonban egy olyan tömörítési eljárás, az MPEG, ahol egy bázisképhez vagy kulcsképhez képest az azt követő néhány kockánál csak az előző kockától való eltérést rögzítik. Ez sokkal kevesebb adat tárolását igényli. Egy ilyen sorozat hossza maximum tizenegynéhány képből áll. Hátránya, hogy ha például egy ilyen sorozat 9. képére vagyok kíváncsi, ahhoz ki kell számolni az azt megelőző képeket is. Emiatt bonyolult az ilyen módon rögzített videók vágása. Félprofi, amatőr vágó programok csak az utóbbi időben élnek ezzel a lehetőséggel, és nem is mindig működnek korrekt módon.
Az MPEG családon belül különböző szabványok léteznek. Az MPEG-1 a VHS felvételek kiváltását célozta meg. Ebben a szabványban 352×288 képpontot rögzítenek csak. Ez pontosan negyede az eredetileg 704×576 pontból álló képnek. (A 768 képpont/sor az alapja a PAL rögzítésnek, de ezenkívül használatos a DV és DVD esetén a 720 képpont/sor és DVD-nél a 704 képpont/sor is.)
Az MPEG-2 már akár adásminőségű felvételt is eredményezhet. Az utóbbi időben ez látszik elterjedni a professzionális technikában. A digitálisan sugárzó műholdak is ezt használják. Ez teljes képet rögzít. A kívánt helymegtakarításhoz igazodva, széles határok között paraméterezhező.
Ami a PC-s feldolgozáshoz kell
Először is egy gyors, sok memóriával és nagy háttértárral rendelkező számítógép. Ez ma már kilépett az álmok világából, és viszonylag elfogadható áron beszerezhető. A következő lépés, hogy az analóg képet digitalizálni kell. Ha digitális (DV vagy Digital8) kamerával dolgozzunk, akkor a kamera ezt maga megteszi. Ezek a kamerák, amellett, hogy szalagra rögzítik a képet, számítógép-perifériaként is működnek. Valós időben képesek a számítógépbe betölteni a mozgókép-folyamot. Többek között ehhez fejlesztette ki az Apple, az IEEE 1394 néven jegyzett nagysebességű illesztőfelületet (csatlakozót), és a hozzá tartozó adatátviteli protokollt. Különböző más neveken is ismert. Hívják FireWire-nek és iLink-nek is. A különböző elnevezések ugyanazt takarják.
Kicsit bonyolultabb a helyzet, ha analóg kameránk van (VHS, S-VHS, Video8 vagy Hi-8). Ebben az esetben egy analóg-digitális átalakító berendezésre van szükségünk. Ez legtöbbször egy kártya, amelyet a számítógép PCI foglalatába kell elhelyezni, és a mellé adott program segítségével digitalizálhatjuk felvételeinket. De létezik külső eszköz is, amely a számítógép USB 1, USB 2 portjára, vagy az előbb említett IEEE 1394 portra csatlakozik. A hardver és a szoftver együttesen határozzák meg, hogy milyen kódolási eljárást használhatunk, és milyen minőségben.
(köv.: V rész - A szerkesztés)
