Hogyan videózzunk? (2. rész)
Vizuális és eszétikai alapok
[2007. 8. 10.] - [Videoiskola]Ahhoz, hogy jó fotókat, vagy videofelvételeket készítsünk, nemcsak jó gépre van szükségünk (persze az sem árt), hanem jó, ha tisztában vagyunk az álló- és mozgókép készítésének vizuális és esztétikai alapjaival is. Ezek persze nem kőtáblába vésett szabályok. Nem kötelezőek, de a fotó és film története során sokan és sokszor alkalmazták őket és hivatkoztak rájuk. Ugyanúgy, ahogy a festészetnek sincsenek kötelező érvényű szabályai, mégis néhány törvényszerűség megállapítható.
Nem véletlenül említem a festészetet, hiszen a fotó és a film sokszor nyúlt vissza hozzá. Ebben a részben kicsit eltávolodunk a technikától, és inkább néhány mozgóképes alapfogalommal ismerkedünk meg. Némelyikük biztosan ismerősen cseng majd, hiszen gyakran elhangzanak a filmkészítéssel kapcsolatban.
Az emberi szem látótere, egy Leica méretű fényképezőgép objektívjével összehasonlítva, a kb. 45-50 mm-es objektív látóterének felel meg. Ez a gyújtótávolság nem változtatható. Ha egy kép részletét akarjuk megismerni, közelebb kell mennünk, ha az egészet szeretnénk látni, el kell távolodnunk az adott objektumtól (természetesen ugyanez igaz a fix gyújtótávolságú objektívvel felszerelt kamerákra is). A rövidebb gyújtótávolságú, más néven nagylátószögű objektív, mint ahogy a nevében is benne van, nagyobb, a hosszabb gyújtótávolságú teleobjektív kisebb szög alatt látja a világot. A rövid gyújtótávolságú objektív a feléje közeledő, vagy távolodó mozgást sokkal dinamikusabban adja vissza, mint a teleobjektív.
Az optikai törvényekből kiszámolható, hogy a nagylátószögű objektív sokkal nagyobb távolság-tartományban ad éles képet, azaz nagyobb a mélységélessége, mint a teleobjektívnek. Ennek mértéke függ a blende (rekesz, írisz) beállításától is.
Az azonos képkivágást (például, hogy egy arc töltse ki a képet) elérhetjük a kamera helyzetének változtatásával, vagy a gyújtótávolság változtatásával. Az arcot mindkét esetben azonos méretűnek látjuk, de a háttér geometriai rendje megváltozik. Más perspektivikus hatást érzékelünk. Már a középkor festői is éltek a perspektíva térérzékeltető hatásával. Szükség is van erre, hiszen a valóság három dimenzióját a festő vásznán, fényképen, moziban, vagy a televízió képernyőjén két dimenzióra kell redukálni. Ezért a hiányzó dimenzió illúzióját nekünk kell megteremtenünk. Ebben segít a kameramozgás és a világítás is. Filmünk legkisebb egysége, amely egy időintervallumon áthúzódik, a kép.
Az ember szemeinek elhelyezkedéséből adódó látótér legjobban egy fekvő téglalapra hasonlít. Sokféle formátum született a mozgókép rövid, alig több mint 100 éves története során, de a 3:4 oldalarány túlélt mindent. Ma is ez a legáltalánosabban elterjedt formátum. A televízió is ezt alkalmazza.
Plánok
A film- vagy televíziós kép egy keret: egy olyan ablakra hasonlít, amelyen keresztül szemléljük a világot. A filmkészítő feladata, hogy meghatározza, mit vág ki az egész térből, mi kerül ebbe a keretbe. Ezeket a síkmetszeteket nevezik plánoknak. Egy jó filmben különböző képkivágások váltogatják egymást. A hasonló beállítások hamar unalmassá válnak. Mivel leginkább az emberhez tudunk viszonyítani, a plánok meghatározása is innen származik. Három alaptípusa ismert.
A totál plán, mint azt neve is elárulja, megmutatja a teljes alakot, tetőtől talpig. A szekond plán félközeli, a teljes alaknál valamivel kisebb, míg a premier plán egészen közeli, csak egy kezet, vagy arcot jelent.
Ezt a három alap-plánt azután tovább lehet finomítani.
A mellékelt illusztrációk [képaláírás buborékszövegben, ha nem látható, Explorerben kellene nézni] nem a cikk számára készültek, hanem a „Tetemre hívás” című kísérleti kisjátékfilm úgynevezett werkfotói.
A nagytotál távlatokat mutat, érzékelhető benne a térbeli elhelyezkedés. Elsősorban tájképeknél használjuk. Ezzel a képkivágással nagyon óvatosan kell bánni a videónál. A kis méretű, alacsony felbontású televíziós képen elvesznek, összemosódnak a részletek.
Kistotálnál nem csak embert, embereket látunk teljes alakban, hanem érzékeljük az ő(ke)t körülvevő környezet is.
A totál, amikor valami, vagy valaki teljes egészében látható és kitölti a képmezőt.
Az amerikai western filmekben előszeretettel használják azt a beállítást, amikor egy vagy több ember combközéptől felfelé látszik. Ez a bőszekond, vagy más néven amerikai plán.
A szekond plánban érzékeltethető leginkább az emberek egymáshoz való viszonya.
A szűkszekond, a hivatalos fotográfiákról ismert mellkép.
A legtöbb részletet a közeli, vagy premier plán adja. Például egy emberi arc tölti ki az egész képet. Ez a kiemelés eszköze. Az arc mimikája ebben a beállításban a legkifejezőbb.
Ha még ennél is kisebb részletet mutatunk csak, például a szájat, szemet vagy a kézfejet, azt szuper plánnak nevezzük. Ezt az utóbbi két plánt a filmművészet alkotta meg.
Nem mindegy, hogyan készítjük a közeli felvételt. Amennyiben nagylátószögű objektívvel fotografálunk egy arcot, az arc hozzánk közeli kiemelkedései, például az orr, aránytalanul megnőnek, elhatalmasodnak.
A kamera elhelyezése
Az sem mindegy, hogy az adott térben milyen magasan helyezzük el a kamerát. A szemünkkel egyvonalban tartott kamera azt rögzíti, amit mi is nap mint nap látunk. Időnként izgalmas lehet szokatlan látószögből is megszemlélni a világot. Egy felnőtt ritkán veszi a fáradtságot, hogy egy gyermek szemmagasságából nézze a körülötte zajló eseményeket.
Amikor a kamera alacsonyabbra kerül a normál szemmagasságnál, alsó gépállásnak nevezzük, ha már majdnem a földet éri, békaperspektívának. A videokamera elforgatható keresője lehetőséget nyújt arra is, hogy például külön segédeszköz nélkül is, egy tömeg fölé emelkedjünk. Ez a felső gépállás. Némi tornamutatványt kíván, de átláthatóvá teheti a teret. Ha már létrára állunk, vagy valamilyen eszközzel jobban elrugaszkodunk a földtől, azt madárperspektívának nevezzük. Óvatosan használjuk az alsó és felső gépállást portré fotografálásakor, ugyanis dramaturgiai jelentése van. Ha valakit alulról fényképezünk, azzal azt az érzetet keltjük, mintha a néző fölé emelkedne. Hatalmasságot, erőt jelent ez a gépállás. Ezzel ellentétben, ha valaki fölé emelkedünk a kamerával, akkor szinte „lenézzük”, kicsivé, jelentéktelenné tesszük.
A képkivágások váltogatása adja filmünk dinamikáját. Ezek a törvényszerűségek érvényesek a filmtörténet kezdetétől, a némafilmektől egészen napjainkig.
Kameramozgás
A mozgókép alapvető jellemzője, hogy a kép mozog. Mozgásban van a felvétel tárgya, vagy mozog a kamera, esetleg mindkettő. Persze ez nem jelenti azt, hogy állandóan mocorogni kell. Időnként szükség van nyugodt, stabil képekre is.
Mozoghat a kamera azért, hogy bemutassa, leírja számunkra az őt körülvevő teret. Mint azt a plánoknál már említettem, a nagytotált videofelvételeknél ajánlatos elkerülni. Inkább egy szűkebb kivágásban, lassú kameraforgatással, „panorámázással” mutassuk meg a környezetet. Ez történhet vízszintesen, függőlegesen, vagy ezek kombinálásával.
Amikor felvételünk tárgya csak annyit mozdul el, hogy még éppen nem esik ki a képből, kicsi igazítással lehet a kép kompozíciójának egyensúlyát helyreállítani. Ha már a helyváltoztatása ennél nagyobb, akkor svenkeléssel követjük nyomon. Ezekben az esetekben a kamera rögzített helyen van, csupán a függőleges vagy vízszintes optikai tengely körül forog el.
Változtathatjuk kameránk magasságát. Az erre szolgáló eszközt hívják kránnak.
Az egyes plánokat nem csak élesvágással, hanem az időben folyamatos mozgással is válthatjuk. Ez a belsővágás. A kamerával közeledhetünk, távolodhatunk, „magyarul” fáhrtolunk. A filmgyártásban ezt nagyon bonyolult eszközök segítik. A legismertebb a fáhrtkocsi. A vasúti sínekhez hasonló acélpályát fektetnek le. Ezen kerekeken guruló kocsi mozog. A kamerát tartó vagy mozgató szerkezet (kombinálni lehet a függőleges mozgással) a fáhrtkocsin helyezkedik el. A fáhrtsín szállítása rendkívül körülményes, felállítása sok időt vesz igénybe, és ha már egyszer helyére került, a pálya módosítása sokszor csak a teljes szétszerelés után lehetséges. Ha teljesen egyenletes a talaj, a „vasúti kerekeket” gumikerékre lehet cserélni. TV-stúdiókban inkább ezt a változatot használják. Könnyebb az üzembe helyezés és nagyobb a mozgás szabadsága is. Pénz szűkében a fáhrtkocsi, némi leleménnyel helyettesíthető. Beleülhetünk egy áruházi bevásárlókocsiba, vagy guggolhatunk gördeszkán. Az autó ablakán kihajolva is készíthetünk felvételeket. Ügyeljünk (a testi épségünk mellett) arra, hogy minél rövidebb gyújtótávolságot használjunk és a kamera „felfüggesztése” minél ruganyosabb legyen. Csak sima úton kísérletezzünk! Segít, ha a kerék nyomását csökkentjük.
A kamera mozgatásához legkézenfekvőbb a láb. „Lábfáhrtnak” nevezik, amikor az operatőr a kamerát kezében tartva, gyalogszerrel mozog a térben. Sokat kell gyakorolni a sima mozgást, hogy elfogadható, kevéssé döcögő képet kapjunk. Segítségünkre lehet az előző fejezetben megismert Stadicam, vagy a kamera optikai képstabilizátora. Amennyiben kifordítható LCD keresővel rendelkezik kameránk, úgy hallatlanul megnő mozgásunk szabadsága. Nem csak szemmagasságból filmezhetünk, hanem kihasználhatjuk az alsó és felső gépállásokat is, mindezt akár séta közben, egymással kombinálva is.
(köv.: Világítás)
